Az emberiség fejlődése bővelkedik olyan pillanatokkal, amelyek történelmi távlatokban meghatározónak bizonyultak, mintegy új perspektívát nyitottak az egyének és a társadalom egészének fejlődésében.
Ilyen mérföldkőnek lehet tekinteni az emberek közötti kommunikáció fejlődésének azt a pillanatát, amikor megszületett a gondolat rögzítésének és továbbadásának eszköze, az írás. Ez lehetővé tette azt, hogy mindenki hozzáférhessen az emberi szellem alkotásaihoz, megkezdődött az eredmények és tapasztalatok felhalmozása, és olyan fokú sokszorosítása, amely nem csupán néhány kiválasztotthoz, hanem az emberek többségéhez eljuthatott. Ettől kezdve a tudás már nem az egyeden keresztül, hanem a faj életén át gyarapodott és hagyományozódott az utókornak.
Az egyetemes tudás tárháza azonban egyre sebesebben terebélyesedik. Milliárdnyi ember termékeny és alkotó gondolata másodpercenként billiónyi következtetést von le, és tesz le az emberiség tudásának virtuális asztalára. A kutatni vágyó megdöbben, amikor sok ezer más tudományos dolgozó felfedezésével és eredményével találja magát szemben - eredményekkel, melyeket nincs ideje megérteni, még kevésbé megjegyezni, olyan gyorsan követik az újak. Mendel elképzelése a genetika törvényeiről több generációra elveszett a világ számára, mert nem jutott el azon kevesekhez, akik megértették és továbbgondolták volna, s ez a csapás nap mint nap újra megismétlődik, amikor a valóban jelentős vívmányok elvesznek a jelentéktelenek tömegében.
Egy információ kizárólag akkor lehet hasznos a tudomány szempontjából, ha állandóan bővítik, tárolják, de mindenekelőtt használják.
Napjaink erőszakosan formálódó informatikai társadalmában a kutatási eredmények áttekintésére új módszerek alkalmazására van szükség, mivel a régi, ún. „frissítéses” módszer már nem hatékony. Azok, akik állandó, szorgos olvasással tudatosan igyekszenek lépést tartani a legfrissebb eredményekkel, - ha csupán egyetlen szakterületen is, - egyre kevésbé lesznek képesek lépést tartani az újdonságok befogadásával, és meglehetősen rossz eredményt kapnánk, ha megpróbálnánk feltérképezni, hogy mi mindenre emlékeznek az elmúlt év fejleményeiből.
A hatékony gondolkodás módszere tehát egyre inkább áthelyeződik és ahelyett, hogy gyarló és könnyen elhalványuló emlékképeket őrző memóriánkkal az eredmények megjegyzésére törekednénk, egyre inkább az látszik a legjobbnak, hogy ha a kutatásunk célját szem előtt tartva az információk labirintusában találjuk meg a bennünket érdeklő részeredményeket, és kreatív módon sorba rendezve jutunk el a következtetésekhez.
Ugyanis az emberi agy eredendően asszociációkat követve működik. A gondolatok sebessége, az asszociációk bonyolultsága, a mentális képek részletei a legcsodálatosabb dolgok a világon.
Íme egy példa az újfajta gondolkodáshoz;
Tegyük fel, hogy a kutatót az íj és a nyíl eredete és jellemzői érdeklik. Pontosabban azt tanulmányozza, miért volt a rövid török íj jobb a hosszú angol íjnál a keresztes hadjáratok csatáiban. Az emberiség tudásának tárházában számtalan e témába vágó könyv és cikk van felhalmozva, amelyek az új eszközzel, a World Wide Web segítségével most a pillanat tört része alatt hozzáférhetővé válik számára. Először rábukkan egy érdekes ám vázlatos cikkre a témához kapcsolódóan. Ezután egy történelmi tárgyú leírásban talál egy másik odavágó tételt, és összekapcsolja az elöbbi cikkel. Így halad tovább, míg a sok tételből egy nyomvonal mentén láncszerűen sorba fűzi az információkat. Időnként megjegyzéseket fűz a tételekhez, melyeket vagy a fővonalhoz köt, vagy egy mellékvonallal egy specifikus tételhez. Amikor bebizonyosodik, hogy az abban a korban fellelhető anyagok tulajdonsága fontos szerepet játszott az íjkészítésben, letér egy melléknyomvonalra, ahol megnézheti az anyagok rugalmasságról írt szakirodalmat és a fizikai állandók táblázatát. Ide hozzáfűzi saját elemzését. A rendelkezésre álló anyagok labirintusából tehát felépít egy saját céljainak megfelelő láncolatot, és az összefüggések elemzésével eljut egy végső következtetésre, amely talán válasz lehet az eredeti kérdésre.
Látnunk kell azonban azt, hogy ez a válasz a valóság elemeinek szubjektív összerakásából keletkezett, valójában önkényesen, az emberi alkotóelme végtelen szabadságfokát kihasználó szubjektív megközelítése a kérdésnek.
De látnunk kell azt is, hogy ugyanarra a kérdésre adott sok százezernyi több-kevesebb jónak bizonyuló „szubjektív” válasz közül az egyik mégiscsak a legjobban megközelíti a valóságot. A többi szubjektív elme szétszedi darabjaira, újra értelmezi, és ismét összerakja, s addig, ameddig nincs a valóságot jobban megközelítő, ez lesz és tekinthető „a válasznak”.
